Budai Lotti: Sanary, a hely, ami visszavár

Share on facebook
Share on pinterest
Share on whatsapp
Share on twitter
Share on email

Budai Lottival a barátságunkat Franciaországnak köszönhetjük. Meg persze sok minden másnak, de nem szeretnék spoilerezni. Lotti szenvedélye nemcsak az írás, hanem az utazás is, könyveihez ez gazdag inspirációforrás. Legutóbb idén szeptemberben töltött egy hetet Sanaryban, ezek a napok igencsak eseménydúsra sikeredtek. Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha megírná ezeket a kalandokat Nektek ? Egy rugóra jár az agyunk, őt akkor már megszállta az ihlet.

Így született meg ez a cikk Sanaryról, nyitottságról, az élet élvezetéről és egyszerűen… az életről ! Na meg egy kicsit rólam is… Szívmelengető és üdítő olvasmány ez, fogadjátok legalább akkora szeretettel, mint amekkorával Budai Lotti lejegyezte. 

Egy türkiz gyöngyszem tanulságai – Budai Lotti meséje Sanary-ról

Az egyik kedvenc könyvemben, az Ízek, imák, szerelmekben van egy rész, amikor az írónő, Elizabeth Gilbert értetlenkedik barátnője egy szokásán, miszerint, ha az egy gyönyörű tájon jár, rögtön így kiált fel! „Ez olyan csodálatos! Ide feltétlenül vissza kell jönnöm!” Egyetértek az írónővel, aki ilyenkor megpróbálja meggyőzni a barátnőjét, hogy „de hát már itt vagy”, hisz én is ilyen szellemben igyekszem utazni: ott lenni, és teljesen átélni a jelent. Így ma már el is kerültek olyan, korábban ismerős érzések, mint a szívfacsaró szomorúság, ha egy kedvessé vált helytől búcsút kellett mondani, illetve az említett barátnő lelkében is feléledő „mohóság”, hogy ebből a helyből még többet akarok. Ezzel együtt is persze voltak olyan útjaim, amikor az én fejemben is megfogant a gondolat: „Ide vissza kell jönnöm!”, vagy még inkább „Ide vissza fogok jönni!” De ez nem az a bizonyos „mohó” gondolat volt, sőt nem is annyira gondolat, mint inkább zsigeri érzés, amikor nem a pillanat megtartásának vágya, hanem az ösztön súgja meg a jövőbeni visszatérést.

Eddig kétszer tört rám ez a mélyről jövő érzés: először, amikor 17 évesen egy családi nyaraláson egy esős párizsi utcán állva, megütött a város hihetetlenül komplex szépsége és meghallottam a hívogató szót: „Neked egyszer itt élned kell.” Másodjára tavaly októberben. Egy hosszú erőltetett menetben letolt időszak után pihenni vágytam, és jól ismertem egy kisvárost Dél-Franciaországban, ahonnan gyönyörű kirándulásokat lehetett tenni a környező calanque-okba, türkiz színű öblökbe. Itt ismerkedtünk meg Dettivel.

Lotti & Detti

Megismerkedésünk története egyébként is igen tanulságos. Ő akkor már évek óta ott élt nyaralásom helyszínétől pár km-re egy tengerparti városkában Sanary-sur-Merben. Véletlenül bukkant rá egy Instára kitett képemre, és amikor észrevette, hogy azt ott készítette a szomszédban egy magyar lány, rám írt egy nagyon kedves üzenetet. Hogy ő is magyar, itt él a közelben és hogy ha van kedvem, szívesen megmutat pár helyet a környéken. Én pedig kapásból rávágtam, hogy örömmel. Nagy híve vagyok a solo-trippeknek, azaz a szólóban való utazgatásnak, amelyek más egyebek mellett arra is megtanítottak, hogy ha az ember nyitottan áll a világhoz, az újhoz, akkor a világ hajlamos ezt a nyitottságot azzal hálálni, hogy az újdonság varázsa szinte bezúdul az életedbe. Persze lehetséges, hogy én képzelem el általában túl korlátoltnak az embereket, de valamiért, azaz érzésem, hogy tízből kilenc, ha egy ismeretlen megkérdezné tőle, lenne-e kedve megismerkedni, kapásból elutasítaná… „Ugyan mit akar tőlem, hisz nem is ismerem!” Pedig épp ez a lényeg, hogy nem ismered… Csak az ismeretlen hozhat újat és változást, ami lehet akár egy ismeretlen ember is. De mielőtt túl filozofikusra venném a témát, ejtsünk pár szót Dettiről.

Detti Sanary-ban

Detti rendezvényszervező, esküvőket, lánybúcsúkat, jegyespartikat, csapatépítőket szervez, amelyekhez – képzelhetjük – Provence és a francia Riviéra tökéletes színteret nyújt. A személyiségében pedig van valami, ami egy friss lélegzetvétel erejével hat az emberre. Ezt talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy Detti valahogy teljes természetességgel fogadja az életébe a jót. Itt lehet, hogy megint csak magamból indulok ki, de szerintem ez sok ember számára nem adekvát. Provence-i idegenvezetőm 21 évesen jött ki Dél-Franciaországba akkor, még au pair-ként, azóta rendezvényszervezéssel foglalkozik, van egy tündéri férje és egy meseszerű városkában élnek, ahol a piacnap egy gasztronómiai ünnep, a tenger pedig alig pár perc távolságban ragyog tőlük türkiz színben. És soha egy percig nem erőltetett magára semmit, amit ne szívből csinált volna, olyan munkái voltak olyan vállalkozásokba kezdett, amelyekhez kedvet és lelkesedést érzett. Az ember első reakciója talán az lenne, hogy azt mondja, wow, ez egy rendkívüli élet, ez a lány nagyon szerencsés vagy legalábbis nagyon tud valamit, amit én nem. De valahogy Detti mellett azt éreztem: Nem! Ebben nincs semmi rendkívüli, ez egy teljesen normális élet. Így értettem, hogy természetességgel fogadja életébe érkező szép és jó dolgokat és ez bizony ritka. Pedig az lenne a normális, hogy az életet így éljük, mert az élet szép. És mindenki ezt érdemelné, hogy álmai – pontosabban a saját álmai – életét élje, csak valahol menetközben elfelejtette… És egy olyan ember társaságában lenni, aki még erre emlékszik, tényleg felüdülés. De megint kezdek filozofikus lenni: a lényeg, hogy Detti számára abban pillanatban lett Sanary álmai városa, amint először meglátta, és amit rögtön megértettem, ahogy én is megismertem a kisvárost, és életemben másodjára elkapott az érzés: Ide még vissza fogok jönni, és ezt meg is tettem idén ősszel, ezúttal kicsit hosszabb időre.

A türkiz gyönyszem

Nehéz megfogalmazni mitől is ilyen különleges Sanary, ez a Marseille-től alig ötven kilométerre fekvő fürdőváros, ami mellett oly könnyű elsiklani, a Nizza-St. Tropez, vonalon hömpölygő turistaforgatagban. A pasztellszínű házak, a babakékre festett zsalugáterek, a kikötőben ringatózó élénk színekben pompázó csónakok, persze önmagukban is magával ragadóak. Akárcsak a kis terek, amelyekre meglepetésszerűen bukkanhatunk rá séta közben. Idén ősszel pont a város közepén, egy ilyen kis csoda téren sikerült szereznem egy apartmant. És sosem fogom elfelejteni a szögletes teret a két göcsörtös fával az egyik mellék utcája fölé boruló véletlenszerű boltívekkel  (talán egy régi templomból maradtak ott) olyan volt, mint egy tökéletesen megtervezett épület. Imádtam hajnalban mezítláb sétálni a kövein még mielőtt a város felébredt volna…

De talán Sanary legfőbb különlegessége, az, hogy tökéletesen harmonikus: nem elég apró ahhoz, hogy az ember tíz perc alatt bejárja, de ahhoz épp elég kicsi, hogy az emberek szinte mind ismerjék egymást. És ugyanaz a napsütötte mosoly ragyog mindenki arcán. A fiatal párén, akikkel a széles platánsor (kedvenc fáim elképesztő költőiség van bennük) alatt megrendezett heti piacon találkoztunk, és akik Detti egyik lánybúcsújára megrendezett full házi, bio tapenadokat szállítják. De annak a „matróznak” az alakját sem fogom elfelejteni, aki a kikötőben sétálgatva állított meg minket. Mezítláb leugrott a hajójáról – amivel előző héten egy csapatépítő tagjait szállították egy közeli szigetre piknikezni -, hogy pár szót váltson velünk. Egyszer istenbizony beleírom egy regényembe: igazi tengeri medve, akin látszik, hogy az egész életét a tengeren töltötte, napcserzett bőrrel, hozzá ritkuló, szinte fehéres szőke hajjal és olyan világoskék szemekkel, mintha minkettőt halványra szívta volna az évek alatt a nap és a sós víz. Persze nem állítom, hogy csak azért ilyen kedélyesek és mosolygósak ezek az emberek, mert egy gyönyörű helyen, a tenger mellett élnek és ne lennének ettől még problémáik, de mintha a szél és a tenger hullámzása segítene őket emlékeztetni arra, hogy ezek ugyanúgy jönnek-mennek az életben, akár az apály és a dagály…

Rozé naplemente és boldogságtál -minden, amit Sanary-ban kaptam

De hogy visszatérjünk Sanary-ra és arra, amit ez a hely a tanított, pontosabban, a tanításra, amelyben megerősített: ha nyitott vagy és mersz „nem” helyett „igent” mondani, elképesztő dolgokkal ajándékoz meg az élet: így kaptam meg ajándékba a plat du boneheur azaz a „boldogság tál” receptjét egy fantasztikus hangulatú este keretében, így láthattam a rozé színű naplementét egy motorcsónakból, amelyhez egy rozé színű koccintás is járt, és így kötöttem új ismeretségeket.

Detti ugyanis elhívott egy lánybúcsúra: egy magyar pár tartotta ott az esküvőjét a napokban, és a menyasszony is szívesen látott a tengerparti bárban, ahol összegyűltünk. Megint csak, lehet én tartom embertársaimat zárkózottabbnak annál, mint amilyenek, de azért úgy vélem sokak reakciója lett volna az, hogy „mit keresnék ott idegenek között” vagy épp a másik oldalról „ez az én lánybúcsúm nem is ismerem”. Pedig az efféle automatikus reakciók leküzdésével sok mindent nyerhetünk: én például mély beszélgetést, sok nevetést, érdekes emberi történeteket, életem egyik legjobb hajnalig tartó buliját és – merem remélni – új barátságokat kaptam attól az estétől.

Egy szó mint száz, én egy varázsosan vonzó kisváros megismerésén túl azt az üzenetet kaptam Sanary-tól, hogy hagyjuk hátra a régi berögződéseket és hallgassunk arra az ösztönös hangra, amely olyan régóta várja, hogy nyitottságra sarkallhasson bennünket. És szívleljük meg azt a tanulságot is, amit Dettitől én a magam módján leszűrtem:

Éljük szépen az életet. De ne úgy, hogy arra, és az életünkbe áramló örömökre és szép dolgokra jutalomként tekintünk, amit szenvedés árán kell meg- vagy netalán kiérdemeltük, nem is úgy, hogy azokra a körülmények szerencsés összjátékának tekintjük, hanem mert az életnek alapvetően ez a természete: hogy szép és örömteli legyen. És ez érvényes, akárhol éljen is az ember.

Lottinak köszönöm a sorait, köszönöm a barátságát és azt, hogy ő valamilyen formában mindig itt van velem Sanaryban, például a csodás könyvein keresztül! Budai Lottit és könyveit a Facebookon itt találod meg:

Budai Lotti szerzői oldala

Rizsporos hétköznapok

Budai Lotti rizsporos hétköznapjai Facebook csoport

Ha pedig ezek után kedvet kaptál, hogy Te is felfedezd velem Sanaryt és környékét, akkor én itt várlak szeretettel! Legyen szó életed egy meghatározó eseményének megünnepléséről, élmények kereséséről vagy akár egy beszélgetésről egy pohár rosé mellett, Lottitól már tudjuk, mennyi minden szépség és kaland sülhet ki belőle… 😉

Ha tovább olvasgatnál Provence-ról & a francia Riviéráról, akkor nézz körül a blogomon:

Detti blogja Dél-Franciaországból: esküvők, rendezvények, élmények, inspiráció

Találkozunk Dél-Franciaországban!

hu_HUHungarian